Ovi - Anyák napja

Érdekes volt a mai nap. Leánykám nem akart oviba menni, pedig ő nagy barátnős, és kb. két héttel ezelőttig nem is voltak ilyen itthon maradásos gondolatai. Szóval az elmúlt két hétben már meg-megpendítette a dolgot, de aztán annyiba hagyta és örömmel ment oviba. Ma reggel azonban nagyon nem akart menni, volt kérlelés, pityergés, nyávogás, kis hiszti (csak úgy "lájtosan"), de érezhetően nem akaródzott a menés.
A különleges csak az volt a mai reggelben, hogy anyák napi ünnepségre virradt.
Az én lánykám szeret énekelni, verselni, szerepelni -ebben nincs gond, ez nem ok. Faggattuk is , hogy miért, de "csak nem" volt a válasz. Mondogattuk bőszen a délutáni műsort, meg , hogy mennyire várta ezt a napot, még a Kerit is elhívta. Ő azonban csak azt hajtogatta, hogy nem, nem, nem, és délután sem, mert nem érdekes. És higgyétek el semmi érzelmi töltete nem volt a hangjának, sem arcán, viselkedésén semmi, csak a nem akarás.
Végül persze ment oviba, ajándékot is készített még, remek napja volt délelőtt - ebéd előtt mentem érte.
És most jön a furcsa, a sors, a véletlen, az Isteni odabökés.
Délután 3/4 4-re kellett (volna) visszamenni az oviba, hogy 4-kor kezdjék a műsort. Azonban itthon valahogy minden összejött, és csak 4:03-ra értünk oda. A gyerekek nagyban daloltak. Gondoltam, persze elkezdték, késtünk 3 percet, így jártunk, nézzük meghatódva mostantól. Kivártam az éppen szálló dalocskát, és a pillanatnyi szünetben átosontam a túloldalra, hogy fotózhassam, kamerázhassam csemetémet. Viszont mire a kamerát bekapcsoltam - vége lett a műsornak.
Csak néztem, azt értetlenség, a bűntudat és valami elnyomott felháborodás harcolt bennem. Persze, igaz, hát reggel szóltak, hogy rövid a műsor, (felpillantottam az órára 4:06), 6 perc lett volna?
Miközben belül kegyetlenül szidtam magam, hogy milyen anya vagyok, megkérdeztem a mellettem kamerázó anyukát, hogy hány percet mutat a számláló, mennyi idő volt a műsor. A műsoridő (dobpergés) 16 azaz tizenhat azaz XVI perc volt.
Ekkor győzött a felháborodás - kiütéssel.
Kérdeztem, válaszoltak, ők 4-kor kezdték, nem hamarabb, különben meg úgy látták mindenki itt van.
Saját okoskodásom szerint , tehát a feketelyuk hatása okozta, esetleg az időgépünk meghibásodása játszott közre, vagy valami dimenzióferdülés történhetett.
S miközben ünneplőbe öltözött csajszikámat ölelgettem belül forrongva, ránéztem és azt láttam , hogy semmi baj, hisz jönni sem akart. Ez az anyáknapi műsor volt, nem hallottam (?), dehogynem, kb. százszor nagyon titkosan elénekelte, elszavalta nekem. Ő - Nekem . Ennyi, hisz ő csak nekem akarta, nem másik 29 anyukának.
így boldogan mentünk fagyizni, ahol aztán majdnem a fél csoport megjelent és végül külön asztalnál, a barátnők csevegve, nevetve nyalták el a fagyijukat (szót sem ejtve az ünnepségről).

Kalács

Hozzávalók: fél kg finomliszt

1 tasak élesztő
1 bögre langyos víz cukorral
1 kocka LIGA - felolvasztva
3 tasak vaniliás cukor
csipet só
+ ha kemény a tészta rizstej vagy víz

Felfuttatom az élesztőt a cukros vízben, közben a száraz hozzávalókat összekeverem, majd a vajjal és a futtatott élesztővel összegyúrom (nem döngetem, hanem lazán). Hagyom megkelni kétszeresére, újra gyúrom, 3 részre osztom,rudakat formázok és hármas fonással megfonom. Végül be a sütőbe.
Nem lesz bolti-kalács színe, halványabb marad (akár meddig sütjük - hihi- kiróbáltam :) )

Ajándékom érkezett!!!!!

Ajándékom érkezett és nagyon örülök neki!
Előbb jött a postásfurgon és mondta a postás, hogy megjött a tepsi lehet még sütni húsvétra!
Tegnap sütöttem kalácsot, minibuktát és nutellás kiflit, mára palacsintát terveztem a krumplileves után, de inkább kipróbálom az új tepsimet! Keresek egy jó receptet és hajrá tepsi-avatás!!!!!!
Köszönöm Valinak

Áldott húsvéti ünnepeket!

Dilemma

Két évente egy bejegyzés, nem számítok különösebben szorgalmas blogírónak. Az igazság az, hogy majd mindennap leülök megnézni az emailjeimet, és hetente kb. kétszer az olvasott blogokra is ránézek, beleolvasok, olykor belemerülök. Ilyenkor mindig gondolok a saját megkezdett blogomra, de itt meg is torpanok. A nehéz az, hogy mit írjak le. A hétköznapi dolgainkat? Amit főzök? A hacainkat? (Na az van bőven ) Az örömeinket? (jut abból is szerencsére) A töprengéseimet? Sokszor úgy érzem, nem akarom a hálóra teregetni ezeket, mert kit érdekelne, akarom-e egyáltalán megmutatni magamat/gunkat, és annyian írnak már minderről, hogy lenne-e egyáltalán értelme. Szóval önbizalomban és határozottságban van hiány rendesen.
Persze tudom mindenképp egyedi lenne, de akkor is, vagy pont ezért olyan mintha beengedném a világot az otthonomba. Persze akkor meg minek nyitottam blogot, azért mert egy csomó minden kavarog bennem, történik velünk. Talán ha csak az olvasná, akinek megengedem, de ha eleve zárt a blog ki a szösz fogja azt gondolni, hogy ezt olvasni szeretné, hiszen azt sem tudja miről szól. Summázva szerintem egy ideig maradok ilyen mesebeli (egyszer volt, hol nem volt) blogíró.
Azért ha valakinek van jó tanácsa, biztató szava, tapasztalata, azt szívesen olvasom, esetleg meg is fogadok néhány jónak ígérkező ötletet. üdv mindenkinek aki elolvasta

Hétvégi reggelek

A hétvégi reggelben az tök jó, hogy nem sietünk sehova, ráérős, nyugodt és kiegyensúlyozott az ember, egészen addig míg fel nem ébred. Ébren viszont már vágyakozva gondolunk, a tanév szervezett reggeleire, mikor minden percet beosztunk, és nincs idő hisztire, mert csinálni kell.
Szóval a nhétvégi reggellel ránk zúdult időrengeteg, engem sokszor agyonnyom. Ha mindenre van idő, akkor általában semmire sem jut, vagyis semmi hasznosra (bár ez nézőpont kérdése).
Három gyerekkel az ember sok mindent csinálhat, de a unatkozás (sajnos, vagy szerencsére - nem is tudom) nem tartozik ezek közé.
Mindenki tudja, vagy legalább is el tudja képzelni az alapdolgokat, felkelés, öltöztetés,reggeli stb., így megy ez gyerekkel is meg anélkül is. Azonban míg egyedül vagyunk, ezek könnyen mennek, maximum a saját korlátaink és szeszélyeink nehezítik. Viszont ezek mind elmúlnak, ha az embernek gyereke lesz, ha az elsőnél még nem is , a harmadiknál már biztosan. Én legalábbis így vagyok vele.
A szeszélyeket átvette a lányom, a korlátokat pedig közösen állítja a bátyjával és öccsével.
Azért ne vegye senki panaszkodásnak e sorokat, ez nem rossz, sőt ezek színesítik az életem, -azt hiszem más is ismeri a "vörös a dühtől", "falfehér a rémülettől", "sötéten lát mindent", "rózsaszínben látja a világot" kifejezéseket-.