Érdekes volt a mai nap. Leánykám nem akart oviba menni, pedig ő nagy barátnős, és kb. két héttel ezelőttig nem is voltak ilyen itthon maradásos gondolatai. Szóval az elmúlt két hétben már meg-megpendítette a dolgot, de aztán annyiba hagyta és örömmel ment oviba. Ma reggel azonban nagyon nem akart menni, volt kérlelés, pityergés, nyávogás, kis hiszti (csak úgy "lájtosan"), de érezhetően nem akaródzott a menés.
A különleges csak az volt a mai reggelben, hogy anyák napi ünnepségre virradt.
Az én lánykám szeret énekelni, verselni, szerepelni -ebben nincs gond, ez nem ok. Faggattuk is , hogy miért, de "csak nem" volt a válasz. Mondogattuk bőszen a délutáni műsort, meg , hogy mennyire várta ezt a napot, még a Kerit is elhívta. Ő azonban csak azt hajtogatta, hogy nem, nem, nem, és délután sem, mert nem érdekes. És higgyétek el semmi érzelmi töltete nem volt a hangjának, sem arcán, viselkedésén semmi, csak a nem akarás.
Végül persze ment oviba, ajándékot is készített még, remek napja volt délelőtt - ebéd előtt mentem érte.
És most jön a furcsa, a sors, a véletlen, az Isteni odabökés.
Délután 3/4 4-re kellett (volna) visszamenni az oviba, hogy 4-kor kezdjék a műsort. Azonban itthon valahogy minden összejött, és csak 4:03-ra értünk oda. A gyerekek nagyban daloltak. Gondoltam, persze elkezdték, késtünk 3 percet, így jártunk, nézzük meghatódva mostantól. Kivártam az éppen szálló dalocskát, és a pillanatnyi szünetben átosontam a túloldalra, hogy fotózhassam, kamerázhassam csemetémet. Viszont mire a kamerát bekapcsoltam - vége lett a műsornak.
Csak néztem, azt értetlenség, a bűntudat és valami elnyomott felháborodás harcolt bennem. Persze, igaz, hát reggel szóltak, hogy rövid a műsor, (felpillantottam az órára 4:06), 6 perc lett volna?
Miközben belül kegyetlenül szidtam magam, hogy milyen anya vagyok, megkérdeztem a mellettem kamerázó anyukát, hogy hány percet mutat a számláló, mennyi idő volt a műsor. A műsoridő (dobpergés) 16 azaz tizenhat azaz XVI perc volt.
Ekkor győzött a felháborodás - kiütéssel.
Kérdeztem, válaszoltak, ők 4-kor kezdték, nem hamarabb, különben meg úgy látták mindenki itt van.
Saját okoskodásom szerint , tehát a feketelyuk hatása okozta, esetleg az időgépünk meghibásodása játszott közre, vagy valami dimenzióferdülés történhetett.
S miközben ünneplőbe öltözött csajszikámat ölelgettem belül forrongva, ránéztem és azt láttam , hogy semmi baj, hisz jönni sem akart. Ez az anyáknapi műsor volt, nem hallottam (?), dehogynem, kb. százszor nagyon titkosan elénekelte, elszavalta nekem. Ő - Nekem . Ennyi, hisz ő csak nekem akarta, nem másik 29 anyukának.
így boldogan mentünk fagyizni, ahol aztán majdnem a fél csoport megjelent és végül külön asztalnál, a barátnők csevegve, nevetve nyalták el a fagyijukat (szót sem ejtve az ünnepségről).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése